Miért hagytam el a menedzseri pályát?

Valamikor 2020. decemberében, úgy az év utolsó napjainak egyikén meghoztam a döntést, hogy nem akarok menedzser lenni a továbbiakban. Ez a nap, de inkább időszak események sorozatának az eredménye es nem egy hirtelen döntés.

COVID-19

Az első szála az eseményeknek az maga a COVID helyzet. 2020. márciusa óta folyamatosan itthon vagyok összezárva a feleségemmel. Ez így nem egészséges egyikőnknek sem. Az elmúlt években sikerült eljutnom oda, hogy meg tudom azt fogalmazni, hogy szükségem van magányra, egyedüllétre ahhoz, hogy mentálisan erősnek és egészségesnek érezzem magam. Az elmúlt 1 év segített abban, hogy mélségében és részleteiben megismerjem az egyedülléttel kapcsolatos igényeimet. Nem elég, hogy elmegyek sétálni. Nem elég, hogy a feleségem elmegy sétálni akár 2-3 órát is. Arra van szükségem, hogy legalább 6-8 órát egyedül tudjak lenni. Az sem elég, hogy ő az egyik szobában van, én meg a másikban. Nagyjából, a teljesség igénye nélkül ezek a paraméterek. Ezek az egyedüllétek arra szolgálnak, hogy az elmém feldolgozza a velem történteket. Nem titok, hogy odabenn a fejemben ez 5-10 párhuzamos szálon történik. Az, hogy nem volt lehetőségünk egyedül lenni azt eredményezte, hogy mindketten nagyon ki vagyunk fáradva mentálisan. Nekem ez úgy jelentkezik, hogy nem tudok figyelni, idegesít, ha bárki is beszél hozzám, sőt, komoly fülzúgás jön elő és azt érzem, hogy az elmém nem tud még egy mondatot meghallgatni, befogadni és értelmezni. Végtelenül zajérzékeny lettem. A viselkedésem belecsúszott az elfogadhatatlan zónába azzal, hogy csattanósan válaszoltam, hogy túl gyorsan ítélkeztem ahelyett, hogy megérteni próbáltam volna és nem igazán lehetett hozzám szólni hónapokig. És az egészből, hiába jelent meg az oltás lehetősége már decemberben, kezelhető távolságban nem volt kiút.

Erre az állapotra rakódott rá az a munkaköri kötelesség, hogy a csapatomban lévő emberekkel foglalkozni kell, beszélgetni kell velük, támogatni a karrierjüket, segíteni őket átlendülni a COVID okozta nehézsegeken és fenntartani egy magas teljesítményt. Folyamatosan arra figyelni, hogy knek mi a problémája, hogyan lehet segíteni és meghallgatni, illetve mindenkivel megtalálni a hangnemet, hogy ez egy jobb kapcsolatot eredményezzen, ami végül erősebb és stabilabb teljesítményt okoz végtelen mennyiségű energiát igényel, ami meg nem volt. Nem mondhatom azt mindenkinek, hogy “tudőből nyomja le”. Az az igényem, hogy mindenkivel megtaljam a hangnemet és ne csak egy bullshit manager legyek a sok közül most a visszájára fordult, mert érzelmi alapok hiányában nem tudtam üzemeltetni.

A menedzseri munkámban úgy jelent meg ez a folyamatos mentális kimerültség, hogy kerültem, halasztgattam azt, hogy a csapatomban lévő emberekkel beszéljek, mert folyamatosan ott volt a fülzúgás és a belső kiabálás, hogy “…nem bírok többet!”. A másik formája, ami megjelent a gondolataimban az empátia teljes hiánya emberek felé. Én nagyon kegyetlen racionalitással értékelem az eseményeket az életemben és mindennek mindig az az eredménye, hogy megyek tovább, ha fáj, ha nem. “Belehaltál? Nem. Akkor menj tovább.” És ennek létezik a nagyon durva drill sergeant verziója is. A csapatomban lévő emberekhez nem állhatok hozzá így.

A racionális énem pontosan tudta, hogy ebből az állapotból baj lesz 3-6 hónapon belül, de hiába az erős racionalitás és a pillanatnyi izomból felülírás, ha nincsen mentális tartalék, amire ez tud alapozni, akkor ennek vége. A vége ebben az esetben azt jelenti, hogy 3-6 hónapon belül a főnököm felismeri, hogy baj van, 6-9 hónapon belül már arról fogunk beszélgetni, hogy mi a helyzet és ezen hogyan tudunk változtatni (azaz, Personal Improvement Plan), és ha még ki is tudnám tolni kapufára, akkor is 2-3 évre “C” vágányon vagyok. Összességében, ez nem összeegyeztethető a belső motivációmmal, azaz a fentebb említett “Belehaltál? Nem. Akkor menj tovább.” világnézettel.

Pár őszinte beszélgetés magammal azzal az eredménnyel járt, hogy a kezelhető megoldás erre az ha jelentősen csökkentem a napi kommunikációs aktusok számát. Ez pedig előre vetítette azt, hogy a menedzseri pályafutásomnak itt vége.

Kiábrándulás

Az események másik folyama szintén a munkahelyi szerep körül cirkulál és arról szól, hogy a menedzseri munka nem arról szól, amiről én azt gondoltam, hogy valóban szólni fog. Én naívan – igen, én egy naív és idealista ember vagyok – azt gondoltam, hogy a menedzseri munka az a jó és helyes döntésekről, a teljesítmény maximalizálásáról és a felelősségvállalásról szól. Az igazság sokkal színesebb ennél.

Pár év alatt rájöttem – én kis naív butuska, hogy amikor kiléptem a technikai világ ölelő karjaiból, akkor az emberi kapcsolatok és a bizalom által uralt világba léptem. Ha az emberi kapcsolatok céges környezetben arról szól, hogy egy célért dolgozzunk és érjük el, akkor abban jó vagyok. Ha ebbe belekerül bármennyi hatalommaximalizálás, akkor nem. A világ pedig inkább az utóbbiról szól. Sosem értettem, hogy kutyaütő emberek hogyan kerülnek hatalmi/bizalmi (a menedzseri az) pozícióba. Azt sem értettem, hogy kamuzás, csúsztatás, ferdítés, elhallgatás, adagolás, szembefordítás, feligazságok és hízelgés miért visz előre míg a jó teljesítmény kevésbé. Mindig felismerem ezeket a helyzeteket és meg is van a képességem arra, hogy a megfelelően rakjam össze a dolgokat, hogy jó legyen, de valahol a lelkem mélyén (naív és idealista!) pontosan tudom, hogy ez egy kártyavár és amikor összedől, akkor én leszek alatta. Tetemre hívni az ilyen helyzeteket meg életveszély. Általában 3-6 hónap és kinn is vagy a cégtől.

Úgy tudtam ezt megfogalmazni az egyik barátomnak, hogy nem vagyok elég machiavellisztikus személy. Nekem az ember mindig ember marad és sosem “resource”. Menedzserként a teljesítménymaximalizálás mellett mindig figyeltem arra, hogy ez fenntartható legyen és ne égjen ki a társaság pár hónap alatt. Ez pedig azt eredményezi, hogy nem azt mondom a főnökömnek, amit hallani akar.

A menedzseri pozíció egy rohadt nehéz meló, mert bizalmat kell építeni a fönökeiddel (fölfelé) és az embereiddel (lefelé). A kettőnek más a motivációja és a célja és te meg ott vagy a kettő között és lavírozol. Képviseled a menedzsmentet az emberek felé és ezt kell még akkor is ha a menedzsment kutyaütők gyülekezete és a döntéseik rosszasága vagy teljes hiánya komoly túlórát okoz. Az arcodat, az integritásodat teszed oda ilyenkor. Képviseled az embereidet a menedzsment felé. Azt, hogy nem akarnak túlórázni, azt, hogy vannak igényeik, van családjuk, hogy fáradtak, prioritásokra van szükségük és hogy az ott “nem csak egy gomb”. Szerintem az ezzel való együttéléshez kell egy egynsúlyi helyzet valahol a nagyon vastag bőr és az érzelmi energiából feldolgozom között. Én inkább az utóbbi részhez. A COVID pedig kiütötte annak a lehetőségét, hogy feltöltődjek és jól tudjam csinálni (akár még játszani is) ezt a szerepet.

Számos alkalommal megnéztem, hogy a fönőköm milyen ember vagy milyenné vált és talán egy esetben – a tíznél több főnöknél, akikkel együtt dolgoztam – tudtam azt mondani, hogy “ha ez jön a magasabb menedzseri pozícióval, akkor akarom”, minden más esetben határozott “Nem!” volt a válaszom. Persze a világ változhat és amikor én majd ott leszek, akkor minden jobb lesz, bla-bla-bla. De miért is változna, amikor világ inkább hatalommaximalizálásról szól és nem értékmaximalizálásról?

Az érdekes az az, hogy pont az MBA-n tanultam meg azt, hogy hogyan érdemes gondolkodni a nyereségről és a költségekről. Ha én menedzser vagyok, megyek előre és egy kisebb vagyont tudok összeokoskodni magamnak, de 10-15 év után ennek a kisebb vagyonnak a 30-40% -a elmegy járulékos költségekre, mint orvos, pszichológus (mert híztál 20 kilót, a szíved meg a keringési rendszered le van rongyolva és idegroncs vagy) és magánedzőre (mert azt a 20 kilót le kell dobni) és már senki sem áll veled szóba (mert egy paraszt lettél a 10-15 év alatt és a barátaid is elhagytak és talán már a feleséged is elhagyott), akkor miért nem jobb nekem már eleve a 30-40% -kal kevesebbre lőni, de összeségében egészségesnek maradni? Persze nem tudod értékelni a kevesebbet, ha nem tört össze elégszer a többért való hajtás. Nem fogod tudni értékelni a kevesebbet, mert az nem mozdít ki annyira a komfort zónából és nincsen benne akkora kihívás. Ezek így igazak is. A kérdés, hogy mikor veszed észre, hogy nem a jó úton jársz? Hol és milyen formában leszel képes arra, hogy észrevedd, hogy a rossz hegyre mászol ahonnan szar a kilátás?

Engem a COVID kényszerített abba a helyzetbe amikor már én undorodtam attól, aki vagyok és ahogy viselkedem, és muszáj volt feltenni magamnak a kérdéseket, hogy “itt, most, mi a fasz történik?!?” Türelmesen kivártam, amíg tudok rájuk őszintén válaszolni.

Holnap…

Az, hogy lassan tisztába kerültem azzal, hogy én menedzserként nem fogok előre jutni, a gyermeki és naív világmegváltásaim nem fognak teljesülni és valószínűleg majd arcon köpni magamat se lesz kedvem pár év után, hogy gondolkodjam azon, hogy hogyan tovább. Ennek az eredménye lett az a felismerés, hogy igazából egy nagyon kifinomult formáját csinálom a halogatásnak. Mindig a “most ez és majd ha…”, de ez nem visz sehova. Rossz vágányon, rossz irányba és rossz szabályok szerint haladok, de magamban meg morgolódok, hogy a világ nem fair, de majd keményen odateszem magam. Ami meg persze nem megy, mert az idegeim el vannak vékonyodva. És ez az ördögi kör mutatja azt, hogy más pályán kell játszani.

A menedzseri pályán az eszközkészlet majdnem kizárólagosan emberi eszközök (soft skills). Semmi szaktudás jellegű nem számít (mondtam már, hogy az MBA-től senki sem esik hasra?). Vagy bizalmat építesz, ami a seggnyalástól a tényszerű eredmények skálán bárhol lehet, vagy ennyike. Nincsen olyan mindenki által elfogadott tudáshalmaz, amit ha megtanulsz és elsajátítasz, akkor az felülírja vagy elgyengíti az emberi faktorokat. A másik szempont, hogy nem világos mit kell tenned, ha meg akarsz jelenni sikeresen a munkaerő piacon. Mitől leszel értékes, mint menedzser? Hiába van hosszú listába szedve minden eredményed, ha nem vagy szimpatikus, akkor nem fognak veled együtt dolgozni.

Nekem a fejlesztői pálya az, ahol ki tudom egyensúlyozni a fontosságát az emberi és a tényszerű dolgoknak. Az emberi dolgok az én esetemben olyanok amilyenek. De a tényszerű dolgok azok, amiket tudsz otthon tanulni. Jobbá és értékesebbé tudod tenni magad. Menedzserként bármennyi Jocko Podcastot meghallgatsz nem leszel értékesebb a piacon, mert korlátozottak a lehetőségeid (tudod, a felépített bizalom és a kerítés, amit ez az építmény tartalmaz) ezek használatára. Ellenben tudsz jobb lenni algoritmusokban, adastruktúrákban és elosztott rendszerekben, vagy bármiben. Ezek pedig értéket képviselnek a piacon. Ennek pedig az az eredménye, hogy gyorsítópályára tudod magad rakni. Ez az amit én is teszek. A céljaimat így gyorsabban tudom elérni.

Hol tartok most

Eltelt egy hónap amióta váltottam és pár látható eredménye van annak, hogy kiszálltam a menedzseri világból. Az első és legfontosabb, hogy már nem vagyok paraszt. A viselkedésem visszament oda, amit a feleségem is szeret. Normálisan válaszolok, tudok figyelni és nem sugárzom azt, hogy hozzám nem lehet szólni. Még nem teljes a kép, de jelentősen a változás.

Nem zabálok. Nem titok, hogy az idegesség és a sztressz végtelen étvágyat ad nekem. A normális táplálkozásom az napi egyszeri étkezés és semmi vagy nagyon minimális szénhidrát. Igen, ketó életmódot élek. Ezzel szemben az elmúlt 6-9 hónapban naponta háromszor ettem és ebből legalább egy alkalom csak édes péksütemény, és egy másik alkalommal pedig valami édesség a kaja mellé. Az egésznek semmi értelme, mert nincsen szükségem ennyi kalóriára és a szénhidrát is ködösíti a gondolkodásomat. Lassan harmadik hete megint ketón vagyok és több 24+ órás böjtön vagyok túl, illetve ledobtam 3-4 kilót. Tervezem, hogy csinálok egy hosszabb böjtöt is.

Minden nap van sikerélményem. Délelőtt és délután van 2-3 órányi nagyon aktív időszakom, ahol 30 perc meló és 5 perc pihenés tempóban dolgozom. Délben sétálok egyet és adok magamnak egy 20 perces power nap-et, majd a munka végén még egyet. Így friss tudok maradni estére, ahol meg tanulok.